Fr. dr. Barsi Balázs OFM,
a „Sióagárd Díszpolgára” cím 2005. évi kitüntetettje
életútjának és munkásságának méltatása
(Elhangzott Sióagárdon, 2005. május 20-án)
 

Tisztelt Polgármester Úr, tisztelt Ünnepeltek, tisztelt Sióagárdiak,
kedves Balázs atya!

 
Tartozom néhány mondatnyi magyarázattal a tekintetben, hogy hogyan és miért kerültem én ide, a sióagárdiak mai szép ünnepére. Először is hadd mondjam el, hogy tizennégy évesen, amikor az esztergomi ferences gimnáziumba kerültem, még azt se tudtam, hogy a világon van egy Sióagárd nevű falu, néprajzi-művészeti értékeit mégis nap mint nap láttam, hiszen az Iskola épületében volt egy sióagárdi szoba nevű helyiség, amely agárdi népi motívumokkal díszített bútorokkal volt berendezve. Azóta több ízben is volt szerencsém a faluban járni, s e látogatások nyomán előítéleteim, melyek szerint mégsem biztos, hogy Sióagárd a világ közepe, szép lassan szertefoszlottak.
Ezzel együtt is egészen biztos, hogy Barsi Balázs atya életútjának méltatására volt nálam méltóbb személy, mégis, amikor Polgármester Úr felkért e megtisztelő feladatra, nem mondtam udvariasan nemet, ahogy a szerénység megkívánta volna, mert arra gondoltam, ismerem annyira Balázs atyát, hogy tudjam, mi sem áll távolabb tőle, mint amikor ő van az ünneplés középpontjában, amikor érdemeit sorolják, amikor dicsérik. S ha már egyszer Polgármester Úr ismeretlenül engem keresett meg, azt gondoltam, igent mondva kihasználom az alkalmat arra, hogy örömet szerezzek Balázs atyának egy olyan beszéd elmondásával, amely nem annyira méltatás a szó előbbi értelmében, inkább tanúságtétel, tanúságtétel egy ember elkötelezettsége, hűsége, odaadása mellett.
Egy francia ferences atya, Eloi Leclerc könyvében, melyet Balázs atya fordított, van egy emlékezetes mondat, melyet a szerző Szent Ferenc szájába ad „Ha igazán tudnánk imádni Istent, a nagyfolyók nyugalmával haladnánk át a világon.". “Az emberi életet szokták folyóhoz hasonlítani, s mikor Balázs atya életének folyamát szemléljük, illő a forrással kezdenünk. Apai ágon német ősöktől származik, akik valahonnan a Fekete-erdő tájáról, tehát a Duna forrásvidékéről kerültek Magyarországra, anyai ágon pedig tősgyökeres sióagárdi felmenőket tudhat magáénak. S amint a két folyó, a fekete-erdei eredetű Duna és a Sióagárd határában folydogáló Sió vize innen nem messze egybeömlik s már mint egyetlen nagy folyam folytatja útját, úgy látjuk Balázs atya életében az ősök örökségének egybekapcsolódását és kibontakozását. Jellegzetes tolnai kiejtése, a német nyelv iránti szeretete és érzéke jól mutatják e kettős örökséget.

Szülei megismerkedésének, egymásra találásának története szép és megható, mint ahogy az a mozzanat is, hogy Teixler Ferenc néhány évnyi házasság után felvette felesége nevét, s Barsira magyarosított. Ez magyarázza, hogy a Teixler Istvánként anyakönyvezett középső fiút ma Barsi Balázsként ismerjük. Ferences rendi neve, a Balázs, melyet elöljárói adtak neki, azért is olyan kedves számára, mert anyai nagymamájára emlékezteti, aki Balázs Julianna volt.
Januárban született, s talán ide vezethető vissza vonzalma a tél, a hó iránt, mely számára mindig a tisztaságot, az ártatlanságot jelentette. A Tolnai-dombság lankái mind a mai napig vonatkozási pont maradtak számára. Élt a Pilis hegyei között, Nógrád dimbes-dombos vidékén, majd Sümegen a hegyek és a síkság találkozásánál, többször megcsodálta az Alpok és a Tátra égbe nyúló csúcsait, melyek Őt mind Isten hegyeire emlékeztették, de a szívéhez legközelebb mégis csak a Szekszárd környéki szelíd, termékeny dombok állnak. Ez számára a szülőföld, a tápláló anya, a tejjel-mézzel folyó Kánaán.
A három gyermek Tibor, István és Bözsike itt nevelkedett családja körében. Valahányszor gyermekkoráról beszél vagy ír Balázs atya, azt mindig mint paradicsomi idillt emlegeti. Volt itt folyó, kert, gyümölcs, mint az Édenben, de legfőképp a szülők, nagyszülők és testvérek nagy-nagy szeretete egymás iránt. Ez tette otthonukat a kommunizmus legsötétebb éveiben is a boldogság szigetévé. Az édesanya, Erzsi néni csöndes, odaadó szolgálata, az édesapa, Feri bácsi állandó derűje, humora (melyet Balázs atya mindig irigyel, pedig ő is örökölt belőle jócskán), a nagymama evangéliumi történetei, melyek rendre így kezdődtek: Amikor az Úr Jézus a földön járt..., az őspörös úr, Szolga István hittanórái, Agnéta és Alojzia orsolyita nővérek zsolozsmázása mind-mind megjelölték és alakították a kis István fogékony és érzékeny lelkét.
Sokoldalú tehetsége már általános iskolás korában megmutatkozott. Érdekelte az irodalom, volt érzéke a zenéhez, zongorázni tanult a nővérektől, festegetett, ő készítette például a ballagási osztálytablót. Ezeket a talentumait mind mai napig kamatoztatja, igazi amatőrként, a szó eredeti és nemes értelmében, szívét-lelkét beleadva az alkotásba: Ír sok-sok elmélkedést, melyek olykor a költészet szárnyán felröppenve verssé alakulnak, orgonál miséken, harmóniumozik Isten dicsőségére és a maga kedvtelésére, fest tájképet, falfreskót és oltárképet. Nagyon szereti a könyveket, lelki mestereinek műveit kiváltképpen, de nem ragaszkodik a könyvhöz mint tárgyhoz, hanem miután elolvasva magába szívta, szintetizálta a lényeget, továbbadja, hogy más is épüljön rajta — így tett akkor is, mikor könyvtárának jelentős részét a sióagárdi községi könyvtárnak ajánlotta fel.
A lelki érzékenység másik fontos megnyilatkozási területe volt a vonzódás Isten szolgálatára. Míg mások fogócskáztak vagy labdát rúgtak, ő a kert végében oltárt épített és „misézett”, megérintve a szentmisében ünnepelt mélységes misztériumtól.
Általános iskolai évei után a következő állomás Győr, a bencés gimnázium. A szerető nagycsalád védettségében felserdült gyermek most az egyházi iskola óvó szárnyai alatt bontakoztathatja tovább tehetségét. Ebben nagyformátumú tanáregyéniségek vannak segítségére: Holenda Barnabás igazgató, akinek reggelente a templom egyik mellékoltáránál ministrál, az osztályfőnök úr, Kelemen Atanáz, továbbá Bánhegyi Jób, Nádasi Alfonz s a még ma is élő Jáki Teodóz... A négy év alatt megjelöli a bencés lelkiség a monasztikus élet nyugalma, stabilitása, s különösen a liturgia, mely mindmáig a legbensőbb szívügye. Közben jár a karmelita templomba is, és titokban viseli a skapulárét, illetve itt kerül kezébe Pálffy Anna grófnő Szent Ferenctől írt életrajza, melynek hatására elhatározza: ferences lesz.
1964-ben, az érettségi után Esztergomban magára is ölti Szent Ferenc barna ruháját, majd a novíciátusi év letöltése után Budapestre, a pasaréti rendházba kerül, ahol megkezdi teológiai tanulmányait, ezt követően pedig az ELTE-re jár, és magyar-orosz szakos tanári diplomát szerez. Közben 1971-ben szülőfalujában Cserháti József püspök pappá szenteli.
Fiatalon rá bízzák a novíciusok nevelését, melyet rekord ideig, két évtizedig folytat, előbb Esztergomban, majd a kilencvenes évek elejétől Szécsényben, a rend ősi, a rendszerváltáskor visszakapott novíciátusi házában. Nehéz, felelősségteljes és nem a leghálásabb feladat az övé. Az újoncokat ő vezeti be a ferences lelkiségbe, évről évre tanítja az alapokat, küszködik a hiányosságok pótlásával, de a fáradságos munka gyümölcsét nem ő élvezi. Mire a kis közösség összeszokik s harmonikusan tud együtt élni és dolgozni, lejár az egy év,— ők elmennek, s jönnek helyettük új arcok, új nevek, új feladatok.
Mindeközben két esztendőt Franciaországban tölt a nyolcvanas évek elején, és e viszonylag rövid idő alatt,  miután hatszáz oldalas, francia nyelven írt disszertációját megírja és sikerrel meg is védi,  teológiai doktori fokozatot szerez szentírás-tudományból. De még odakint is Sióagárd nagykövete: külföldi barátainak annyit mesél szülőfaluja csodálatos kincseiről, hogy a derék franciák mind ellátogatnak ide, hogy saját szemükkel győződjenek meg minderről. (Így történhetett, hogy én magam sióagárdi népviseletet először egy francia kislányról készült fényképen láttam...)
Esztergomba visszatérve a novíciusok vezetése mellett Balázs atya a ferences gimnázium lelki motorja is: hittanórákat tart, „kispapedzéseket” szervez, kórust vezet, vasárnapi szentmiséjén zsúfolásig tele a templom hívekkel, lelkigyakorlatokra az ország minden pontjáról hívják. A kilencvenes évektől még inkább népszerű lesz: adventben és nagyböjtben minden vasárnap este a pesti ferences templomban tart konferenciabeszédet, melyek aztán könyv alakban is sorra megjelennek, és egyre többször tűnik fel a televízió képernyőjén is különböző vallási műsorokban. Ez a sok szereplés, az ismertség nem árt neki. Nem árt, mert tudatosan nem magát állítja a központba, hanem mindig Jézus Krisztust, róla téve szenvedélyes tanúságot minden fórumon. Az írott és elektronikus médiumokat nem saját népszerűségének növelésére használja, hanem az evangélium hatékonyabb hirdetésére.
S miközben egyre népszerűbb, felkapottabb lesz (egyesek lehetséges püspököt vagy rendi elöljárót látnak benne), ő egyre mélyebben vágyik, szomjazik a csöndre. Ezért szereti Szécsényt, majd vágyik még kisebb, még csendesebb helyre. Így kerül Sümegre, ahol minden más feladat alól felszabadulva egészen az igehirdetésnek adhatja át magát. Most is sokat utazik, de egyre többen kezdenek járni hozzá, egyénileg, majd csoportosan, hogy megtapasztalják azt a miliőt, amelyben ő is él,

amelyből tanúságtétele forrásozik. Zarándokok, lelkigyakorlatozók, csendességre vágyók napokat, heteket töltenek a sümegi kolostor falai között, hogy megízleljék a lélek beszédes csöndét és az istendicséret örömét.
Balázs atya életének folyója kicsiny, sebes sodrású patakból így duzzadt hatalmas, szélesen hömpölygő folyammá, melynek partjait termékeny földek, gyümölcsöt érlelő fák szegélyezik, vízében halak fickándoznak, habjain madarak ringatóznak. Ő továbbra is számolatlanul és viszonzást nem várva ad, szavával ébresztget, felráz, bálványokat döntöget és ideálokat állít, példájával lelkesít, lángra lobbant. Amerre jár, mindenütt épít: kolostort, templomot, lelket, egyházat. Magasra helyezi a mércét, de ő maga is ennek a mércének akar megfelelni, s hatvanadik életévéhez közeledve sem fáradt még bele a folytonos újrakezdésbe. Nem intézményesíthető, nem lehet betonmederbe terelni és vízi erőműveket telepíteni rá. Ő csak halad feltartóztathatatlanul, mind mélyebbre és szélesebbre vájva medrét, egyértelmű, határozott, de egyre szelídebb sodrással a végcél: a tenger, az Óceán, az Isten felé...
Kedves Balázs atya! Mind lelki alkatodból, mind szerzetei mivoltodból fakadóan idegenkedsz attól, hogy téged ünnepeljenek. Most mégis kérlek, fogadd szívesen és örömmel szülőfalud köszöntését és elismerését, mely szól személyednek, látványos és kevésbé látványos tetteidnek, elkötelezett és hitvalló életednek, s annak a büszkén vállalt kötődésnek, mely téged ehhez a községhez, ehhez a vidékhez és lakóihoz fűz a kezdetektől mind a mai napig.
 

Telek Péter Pál
tanár

 
Esztergom

 

 

 
 
Az oldalt készítette és frissíti: Takaró János: takaro@takaro.hu